Cikkek, tanulmányok, hírek

KAPU

Kedves Magdi, vannak gondolatok, melyek kapukat nyitnak bennem. Nem gyakran fordul elő, talán két-háromévente egyszer. Most egy ilyen kapu elé állítottál. Még nem látom az utat, amin elindulhatnék, a tájból is csak keveset, de már elér hozzám a meleg, jó szagú szél. Ismerem már ezt, mindig ott érzem, ahol a halál és a szeretet egymáshoz ér.

Néha felgyorsul, elakasztja a lélegzetem, néha hallom is a zúgását, de nem tudom, honnan jön és hová megy. Most a te szavaiddal szól, és ha figyelek rájuk, lassan felfénylik a táj. Hiszen én jártam már itt egyszer… Anna hozott ide.

Novemberben még nem gondoltam semmi rosszra. Rekedt volt és köhögött, nehezen múló influenzára panaszkodott a telefonban és én jobbulást kívánva feledkeztem meg az egészről. Akkoriban már - túl egy fájdalmas krízisen, ami elsodort minket egymástól - nagyon ritkán beszélgettünk és szinte soha nem találkoztunk. Talán nem is gondoltam rá hónapokig, míg ugyanabból a telefonból egy hang azt nem kérdezte tőlem, hallottam-e, hogy Annát már nem lehet műteni. A következő, amire emlékszem, hogy ott állok a szobájában és ő megkönnyebbülten hallja, hogy nem is tudtam a betegségéről. Már azt hitte, én sem jövök el. Nehéz évek álltak mögötte, úgy érezte, korábbi baráti társaságunkból kiközösítették őt. A részletekről nem beszélt, nem akart engem válaszút elé állítani, de minden szavából éreztem a becsületes őszinteséget és a hitet saját igazában. Harag és fájdalom, csalódottság és szelídség hullámzott körülötte. Annyira szerettem őt, annyira szerettem volna megvigasztalni. Senki nem tudott úgy vigasztalni, ahogy ő.

Kórházi folyosókon, kényelmetlen székeken ülve hányszor megnevettetett… Mindig eljött hozzám, az intenzív osztályra
éppen úgy, mint a szülészetre, ahol talán nehezebb volt elviselni a megaláztatásokat, mint a halál rám vetülő árnyékát. Szőlőt hozott, édeset, a téli sötétben. Emlékszem. 

Az utolsó hetekben sokat voltunk együtt. Jó volt vele. És tudtam, hogy neki is jó. Elmesélte, hogy mennyire szeretne befordulni a fal felé és nem törődni többé a családdal, a gyerekekkel és Attilával, aki nem akar beszélni a halálról. Néha látogatók jöttek, rokonok. Mi csak ültünk és néztük a bosszantó előadást, az ügyes színészeket, akik szinte elhitették velünk, hogy vakok és süketek és azt sem tudják, hol vannak. Operett a templomban. Mert ma már világosan érzem, szent hely volt az a szoba. Anna udvariasan kiszolgálta a vendégeit, vagyis nem mondott semmit, amit nem akartak hallani, nem búcsúzott el tőlük, nem fulladozott és nem próbált felállni. Néha összenéztünk, ha nagyon szürreálisra sikeredett egy-egy fellépés. Királynő volt ő a protokoll szorításában. Halálosan fárasztotta
pedig. Ha kettesben maratunk, beszélgettünk vagy hallgattunk. Azt nem akarta, hogy én ápoljam, ha szükséges volt, kimentem a nappaliba és megvártam, amíg visszamehettem. Aztán újra beszélgettünk. Arról, hogy már nem akar azon gondolkodni, hogy hamarabb kellett volna orvoshoz mennie. Arról, hogy talán hátha mégis megkönyörül rajta az Úr. Arról, hogy meg kéne beszélni, mi legyen a gyerekekkel, de nem lehet, egyszerűen nem lehet. Arról, hogy haragszik és szánakozik egyszerre ezen a gyengeségen, miközben bűntudata van. Örült, hogy csak egyszer kapott morfium tapaszt, akkor sem a fájdalom, hanem a fulladás miatti halálfélelem miatt. Nem akart bódulatban lenni, nem akart látványosan haldokolni, nem akarta megijeszteni a gyerekeket. És hálás volt, hogy Isten meghallgatta ezt a kérését. Ha megpróbálom egy szóban megfogalmazni, milyen volt a mi kapcsolatunk az utolsó napokban, azt tudom mondani, hogy zavartalan. Pénteken láttam őt utoljára. Már hetek óta csak ülni tudott, sem állva, sem fekve nem bírta egy percig sem. Amikor megérkeztem, megmutatta a lábait, mint egy titkot. Soha nem láttam még ennyire megdagadt, vizes, kőkemény lábakat.
Nem hasonlítottak emberi végtaghoz. Mondta, hogy próbáljam felemelni. Nem bírtam el. Láttam, hogy megrendíti őt a testének az állapota. Aztán amikor kettesben maradtunk, szinte szégyenkezve vallotta be, hogy mit érez. Lassan, nehezen fogott bele és én valami nagyon súlyos vallomást vártam. Azt mondta, tisztában van a diagnózisával, meg látja is a lábát … de ő nincs rosszul. Egyáltalán nincs rosszul, pedig talán ha meghal, akkor rosszul kellene lennie. 

Azt hiszem, akkor először jöttem zavarba. Ha ránéztem, láttam a visszafordíthatatlan, viharosan gyorsuló hanyatlást. Egy testet láttam, amiben már nem lehet élni. Ő pedig várta, hogy együtt örüljek vele. Szerettem volna együtt örülni vele és arra gondoltam, hogy ez maga a csoda, hogy nincs rosszul és ennek örülnöm kell, mert ez az Isten hűsége. És amikor elbúcsúztunk, boldog voltam. 

Hétvége jött és én vártam a következő hét elejére megbeszélt randevút. De hétfő reggel Attila felhívott, azt mondta, hogy Anna néhány perce meghalt. Reggel a gyerekek megpuszilták, de nem ébredt fel, nyugodtan aludt. Alighogy elmentek, megváltozott a légzése. Attila leült mellé, megfogta a kezét és figyelte. Egyre ritkábban vett levegőt, végül sóhajtott egyet és ő már hiába várta a következő belégzést, Anna elment. 

Valami betonos udvaron mentem és a megrendülés kavargott bennem az ujjongással. Furcsa ezt így leírni, de igaz. Azt éreztem, hogy Anna megnyerte a … nem tudom, mi lenne ide a jó szó. Azt éreztem, hogy él, hogy közelebb van, mint valaha. Azt éreztem, hogy „átment a halálból az életre”. Hálát éreztem, amiért megtarthatta az emberi méltóságát az utolsó pillanatig. Ezt kérte imádságban és meg is kapta. Otthon volt. Nem volt terhére a családnak. Sikerült.
Nem tudtam, hogy valami nagyon nehéz következik. Nem tudtam, mit jelent ruhákat szortírozni egy  üres, idegen szobában.

Valamit írnom kellene még. Le kell ezt zárnom kívül és belül. Épp ma olvastam Pilinszkytől valami csodálatosat. Zárja hát le ő ezt az írást helyettem. Belül pedig lassan meg fog vigasztalni az a titokzatos melegség, aminek még a halál sem tudja elállni az útját. Csak sejtem, hogy ez a szeretet halhatatlansága.

„S itt - a szeretet e „sötétjében” - veszik hírül, hogy akit szeretnek: föltámadott. Szakasztott úgy, ahogy azóta is egyedül itt, a szeretet csendjében, „sötétjében” tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a föltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte észrevétlenül köszönt ránk. Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb. „

(Pilinszky János, Új Ember, 1967. március 5.)

B.Horgosi Anikó írása

Törvények vetélés és halvaszülés és korai halál esetében

1. Élve született, és a szülést követően elhalálozott csecsemő eltemettetése
Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) illetve az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénynek a halottakkal kapcsolatos rendelkezései végrehajtásáról, valamint a rendkívüli halál esetén követendő eljárásról szóló a 34/1999. (IX. 24.) BM-EüM-IM együttes rendelet (a továbbiakban Rendelet) vonatkozó szabályai alapján álláspontunk szerint az élve született, és a születést követően elhalálozott magzat esetében az
általános jogszabályi rendelkezések alkalmazandók, ennek megfelelően a jogszabályszerűen lefolytatott halottvizsgálati eljárások után a magzat eltemettetéséről az arra köteles vagy az azt vállaló személy gondoskodhat.

2. A halva született magzat eltemettetése
A Rendelet 16. § (3) bekezdése alapján a halva született magzat eltemettetéséről az egészségügyi intézmény intézkedik, kivéve, ha arról - kérelme alapján - más személy kíván gondoskodni. 

3. Vetélés következtében elhalálozott magzat eltemettetése
A vetélés következtében elhalálozott magzat eltemettetésére vonatkozóan sem az Eütv. sem a Rendelet nem tartalmaz szabályokat, ennek megfelelően nem állapítható meg, hogy a vetélés következtében elhalálozott magzat eltemettetésére ki jogosult illetve kötelezett. A kérdés megválaszolásának érdekében állásfoglalást kérünk az Egészségügyi Minisztériumtól.
 

Férfiakhoz szólok

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Erőt adó könyv

Sok évvel ezelőtt írtam első könyvemet, ami nem más, mint egy napló.  Nem kiadásra szántam, ezért  mélyen őszinte.  Mindössze pár hét története, a rákbetegségem diagnózisának közléstől az operációig, és az utána eltelt  pár hét csupán az az időszak, amit felölel. Én nem tudtam, hogy a magánjellegű feljegyzéseimnek milyen sorsa lesz, és hogy milyen sok embernek adnak majd erőt a hétköznapok megpróbáltatásaiban, kezdve tizenévesektől az aggastyánokig.  A legmeglepőbb visszajelzés számomra, hogy mindenki ezt mondja: Magdi, ez a könyv rólam szól! Eleinte tiltakoztam: Viccelsz, hogy szólna rólad, fiatal vagy, egészséges, semmi közöd a rákhoz! De aztán megszoktam, sőt, ma már tudom a magyarázatot is: Ha egy írás képes a velejéig őszinte lenni, akkor történik az, hogy mindenki úgy érzi, róla szól a dal, hiszen ott a mélyben mindannyian egyek vagyunk. 

A könyvem megrendelhető: magdolna@singer.hu 

Ára: 1200 Ft + 365 Ft postaköltség

Áldatlan állapot

A tudományos fejlődésnek néha iszonyatos az érzelmi ára. A magzati diagnosztika éppen egy ilyen terület, ahol a technikai előrehaladás megelőzte a gyógymódokat. A szűrővizsgálatok alkalmával egyre több magzati rendellenesség felismerhető, ugyanakkor ezek nagyobb része nem gyógyítható. A szülőknek fájdalmas döntést kell meghozniuk: megtartsák-e a gyermeküket, vagy váljanak meg tőle?

Bármilyen döntést is hoz a szülő, végtelenül nehéz helyzetbe kerül. Ha megöli gyermekét, akkor viseli annak lelki következményeit. Ha szeretné megtartani, az a kérdés gyötörheti, hogy vajon nem önző ragaszkodás-e egy előreláthatóan szenvedésre ítélt gyermeket világra hozni? 

Teljes tanulmány letölthető itt!

Cselekvő csend
Áramlat-élmény a hallgatás, meghallgatás által a gyógyíthatatlan betegek mellett.

A halálhoz vezető út során a beteg intenzív belső történéseket él át. Az elmenő megválaszolhatatlan kérdésekkel szembesül, keresi a titkot, önmaga legbelsőbb titkát. Gyakran magányosnak és kiközösítettnek érzi magát. Ez élete legérzékenyebb szakasza. Azok, akik kísérik ezen a nehéz úton, leginkább bizalmukkal és jelenlétükkel segíthetnek neki. 

Mindannyian vágyunk arra, hogy meghallgassanak, figyeljenek ránk. Tudjuk, hogy
ugyanerre a figyelemre vágynak mások is. A betegágy mellett azonban elbizonytalanodunk, zavart élünk át. 

Sokan hisszük, hogy a betegnek beszélgetőpartnerre, társalkodónőre, felvidítóra, vigasztalóra van szüksége. Amikor tenni, segíteni vágyunk, valami aktivitásra gondolunk. Pedig a legtöbb, amit tehetünk, az odaadó, aktív hallgatás. Néhányan tudjuk, hogy a másik meghallgatása a legfontosabb, de vagy elfelejtjük az adott helyzetben, vagy nem vagyunk képesek megvalósítani, vagy azt hisszük, hogy a csend, a passzív hallgatás elegendő. A hallgatni tudás azonban ennél bonyolultabb, összetettebb feladat. Ennek elsajátítása hosszú folyamat, mely nem annyira szellemi képességeken, mint érzelmeken, a személyiség fejlettségi fokán múlik. Amíg megtanulunk aktívan hallgatni, addig a személyiség hihetetlen fejlődésének lehetünk tanúi.amelynek során folyamatosan meg kell válnunk valamitől. 

Teljes tanulmány letölthető itt!

Kettős fejlődés

A mentálhigiénés képzés második évében találkoztam Danival. A sok éves tapasztalatnak köszönhetően kezdetben nem okozott nehézséget a segítő támogatá, később azonban kevésnek bizonyult a meglévő tudásom. Dani ugyanis nem az a halál felé tartó beteg volt, akikkel hospice munkám során találkoztam. Kiderült, hogy szívós küzdelme a betegséggel szemben eljuttatta oda, hogy esély van arra, hogy még éveket tudhat magáénak. Így a hospice halálba kísérésből magam sem tudom, mi lett. Nem működtek a bevált sémák, rutin. Más problémák keletkeztek, az életteljes ember problémái, nem megfeledkezve természetesen az állandó fenyegetettségről a halál közelségében. Az alaphelyzet változása magasabb követelmények elé állított, amelyeknek nehezen tudtam megfelelni.

Felismertem, hogy a „szívvel-lélekkel segítés” már nem elég, ugyanakkor még nincs elég eszköz a birtokomban. Nem vagyok szakembere még a mentálhigiénés szemléletű hospice beteg kísérésnek.

Minthogy azonban a „szívvel lélekkel gyógyítás” alapja is a rogersi alapelvek ismerete, így a Danival való segítő kapcsolatom a hibák mellett lényeges pozitív, változást elősegítő elemeket is tartalmazott. Dolgozatomban igyekszem reálisan feltárni mind a sikeresen alkalmazott segítő elemeket, mind pedig a kapcsolatban elkövetett hibákat, elsősorban a fejlődés, változás szándékával.

Teljes tanulmány letölthető itt!

Farkas Adrienn: Ráncok (interjú velem)

"Talán emlékszik, hogy volt a könyvben egy megszólaló orvos, aki következetesen a beteg magzatok elvetetése mellett érvelt, és azokat a nőket, akik ezen átestek, mindig „betegként” említette. Nos, miután végig olvasta az elkészült könyvet, azt mondta nekem, hogy ahány kollégájának csak tudja, kezébe adja majd, mert egészen más az anyák szemszögéből látni a történteket, mint orvosként tekinteni rá.  Attól tartok, sok orvosnak, aki magáról azt gondolja, hogy micsoda csodálatos terhesgondozást végez, talán döbbenetes erejű felismerés lesz, hogy valójában a kollégáival mennyi sebet okoznak, hányszor tévednek, és milyen sok eset csúszik ki a kezük közül. Persze, minden éremnek két oldala van: képtelenség nap mint nap ugyanolyan kedvességgel, lelkiismeretességgel ellátni  a hosszú órákat váró, elkeseredett, rémült, nyilván emiatt rosszul kommunikáló  anyukukát." ...

"De abban a drámai helyzetben, mikor egy várva-várt babáról kiderül, hogy beteg, nem csak az egészségügyi személyzet szakmai hozzáértése, de emberi minősége is mérlegre kerül. Néhány napja mesélte egy asszony nekem, hogyan szülte meg teljesen egyedül a halott kisbabáját, a kórházban senki még csak rá sem nézett. A nők túlnyomó többsége számára teljesen elképzelhetetlen, hogy egyedül szüljön – hiszen nem ezt tanultuk, nem vagyunk állatok, az emberi természettől idegen az ilyesmi. Még egy egészséges babát is ijesztő dolog lehet egyedül a világra hozni, hát még átélni azt, hogy aki előcsúszik a testünkből, halott."

Teljes riport megtekinthető itt!

  

Személyes interjú rólam a Rádió Q-ban:

A riport első felét meghallgathatja itt (30 perc): 

A riport második felét meghallgathatja itt (30 perc):

Riport a Kossuth Rádióban a babaelvesztés gyászáról (15 perc):

Recenzió: Áldatlan állapot,  FARKAS ADRIENN

"Singer Magdolna Áldatlan állapotcímű könyvének minden interjúja egy életre adott igen vagy nem története, de úgy mesélteti az anyákat, hogy nem ítélkezik. Nem azért nem ítél, mert távolságot tart azoktól az asszonyoktól, akik elmesélték neki életük legnehezebb döntésének történetét, hanem azért mert olyan mélységesen velük érez. Annyira szeretetteljes és vigasztaló anélkül, hogy egyszer is közbeszólna, hogy annak, aki a könyvét elolvassa eszébe sem fog jutni, hogy bárkit gyilkosnak vagy szent mártírnak tartson."

A teljes recenziót letöltheti itt!

Várva várt, de soha meg nem érkező babák
Egy mostohán kezelt gyász

Talán a legméltatlanabbul kezelt gyász a babaelvesztés gyásza. Amióta a világ világ, asszonyok ezrei veszítik el várva várt kisbabájukat a várandósság, vagy a szülés során. Ez a közös asszonyi sors azonban rejtve marad, kevés szó esik róla, és mindaddig, amíg magunk is nem válunk egy ilyen szomorú veszteség átélőjévé, nem is tudjuk, milyen csapás lehet ez egy nő életében.

A vetélés, vagy születés körüli halálozás már önmagában is nagy fájdalommal jár, de tovább nehezíti az anya és apa helyzetét az embereknek a perinatális gyászhoz való viszonyulása. Nem veszik olyan komolyan, mint más gyászt, szinte megütközést kelt, ha a szülők nem képesek azonnal tovább lépni. A környezet közönye, érzéketlensége arra kényszeríti a szülőket, hogy elzárják érzéseiket, és egyedül viseljék a veszteség fájdalmának minden terhét.

A teljes cikket letöltheti itt!